Nemrég írtam róla, hogy a régi blogon, vagyis a blogol.hu oldalon sok olyan kapcsolatra tettem szert, amelyek hosszú ideig a részét képezték az életemnek, vagy valamilyen szinten a mai napig részét képezik.

Volt persze sok olyan is közöttük, amik kevésbé hatottak rám, de így vagy úgy azért mindegyik kapcsolat és mindegyik ember hozzájárult ott ahhoz, hogy az legyek, aki most vagyok.

Van, akivel most is tartom a kapcsolatot (majdnem napi rendszerességgel), van olyan, akinek az életét a FB segítségével követem nyomon, és ha ritkán is, de beszélgetünk néha, ami jól tud esni.

Ezen a vonalon elindulva sokszor jutok el odáig, hogy vajon mi számít tartós kapcsolatnak egy ember életében. Egy  hét, vagy egy hónap ismeretség nyilván nem, de ha mondjuk valakivel egy éven keresztül minden nap találkozunk és beszélgetünk, akkor az már igen?

Nem tudom.

Nyilván nem sorolom ide sem a buszvezetőt, sem a "sarki fűszerest", sem pedig a kocsmárost/bárpultost...egyszóval azokat, akikkel ha találkozik is az ember, a kapcsolat mélysége nem ér el egy említésre méltó szintet.

Ugyancsak nem tartoznak ide azok sem, akivel van ugyan valamilyen tartós kapcsolatunk, de az nem jó. Magyarul azokat, akiket ki nem állhatunk.

Hogy miért?

Azért, mert a fentiekkel kapcsolatban sokszor eszembe jut, hogy vajon miért szűnik meg a legtöbb kapcsolatunk (ismeretségünk, barátságunk, stb.) egy idő után.

Hiába is áltatjuk magunkat, egyszerűen nem létezik élethosszig tartó kapcsolat egy másik emberrel, ha ezt a fogalmat szigorúan értelmezzük.

Azok, akiket egészen kicsi korunkban megismerünk, hamarabb meghalnak, mint mi (nagyszülők, szülők), akiket pedig később ismerünk meg, az azokkal kialakított leghosszabb, akár halálig tartó kapcsolatot sem szabad élethosszig tartónak nevezni, hiszen szigorúan véve nem az.

Kivételt képezhetnek talán az ikerpárok elsőként (vagy többesikreknél nem utolsóként) elhalálozó tagjai, akik az ikreikkel jó kapcsolatot ápolnak. Kapcsolati szempontból mindenki más megszívta...

A másik, ami ezzel kapcsolatban foglalkoztat, az a kapcsolatok minősége, és a megszűnésük oka.

Ha jobban belegondolok, hosszú órákon kersztül tudnék még írni erről a témáról NAGYON sokat, de úgyse olvassa el senki, gondolkodni meg magamban is tudok hülyeségekről, nem változtat a dolgokon, hogy leírom-e őket, vagy sem. Vagyis nem sokat...

Hogy egy kicsit rövidebb lére eresszem itt a mondandómat: arra jutottam, hogy amint egyre többet élek, egyre kevésbé vagyok hajlandó energiát fordítani egy-egy kapcsolatra.

Szomorú ez? Lehet. Nem tudom.

Minden esetre amíg régebben tettem erőfeszítéseket azért, hogy működjenek a kapcsolataim, addig mostanában nem igazán van kedvem ilyesmihez. Kezdem azt érezni, hogy elvárható (és el is várom), hogy legyek én is annyira fontos a másiknak, mint a másik nekem. Ha valaki nem keres, az azt jelenti, hogy az a valaki pont lesz.rja, mi van velem. Vagy ha nem is sz.rja le, annyira csak nem fontos neki, hogy felvegye a telefont, vagy bepötyögjön pár szót FB-on... az ok igazából mindegy.

A lényeg, hogy ha zsinórban többször érdeklődök valaki hogylétéről, életéről, az illető pedig közben egyszer sem tesz hasonlót, akkor azt egyre könnyebben írom le és mondom azt, hogy ez bizony így alakult.

Kiégett, sekélyes pöcs lettem.

Vagy épp érettebb. Ha a Mennyei Kaporszakállú megtámogat még pár évvel, akkor talán arra is rájövök, melyik az igaz...

Ma reggel olvastam, hogy Elon Musk embert akar küldeni a Marsra. Méghozzá legfeljebb 10 éven belül. Ami amúgy meglehetősen király dolog.

Nem lennénk persze a fanyalgók országa, ha nem lenne tele egy ilyen poszt/cikk alatti komment szekció is megmondó emberekkel és hitetlenkedőkkel, meg persze a „minek ez, eddig is jó vót” típusú hozzászólásokkal.

Elon Musk persze egy megosztó alak, ez vitathatatlan, ahogy azért az is elég nyilvánvaló már, hogy a pali (amellett, hogy egy zseni) a vagyona nagy részét gigantikus hakniknak köszönheti. Talán ezért is olyan megosztó az ember. Nem tudom…

Valahol bennem is kettős érzés van vele kapcsolatban, hiszen egyik oldalról már elröhögöm magam, mikor tweetel valamit, vagy egyéb csatornákon húzza végig a körmét az internet virtuális tábláján, hogy a csikorgásra egyből mindenki felfigyel éspervagy megbotránkozik.

A másik oldalról viszont elvitathatatlan, hogy ugyanez a mentalitás segített ledönteni egy csomó olyan falat az emberek fejében, amik a tunyaság betonjából épültek. Itt elsősorban a motorizációra gondolok, de több olyan területet is lehetne mondani, amiken nem hajtott fejet a fősodor gondolkodásmódja előtt, hanem azt mondta: lehet ezt másképp is.

Ha például valaki tíz évvel ezelőtt olyasmit mond, hogy a belsőégésű motort végre kezdjük komolyan elfelejteni és (végre) alternatívák után nézünk, azt szinte biztos, hogy kedvesen mosolygó férfiak kezdték volna környékezni, a kezükben kényszerzubbonnyal, de legalábbis nevetségessé tette volna magát a hallgatósága körében.

Most meg az van, hogy az elektromos autózás hajnalát csodálhatjuk az első sorból. Arról egy (vagy több) külön posztot lehetne írni, hogy ez az irány most jó, vagy rossz, de legalább van. Mint Pelikán elvtárs narancsa: kicsit sárga, kicsit savanyú…de a miénk.

Szóval, hogy visszatérjek az eredeti gondolatmenethez: tíz éven belül ember indul a vörös bolygóra.

Először is azt fontos tisztázni, hogy Musk egy szóval sem mondta, hogy ez az ember élve éri el a Marsot. Azt pláne nem, hogy vissza is jön onnan. Annyit mondott, hogy embert visz a Marsra.

Korábban már tett olyan nyilatkozatokat, hogy az emberiség világűrt meghódító vállalkozásának lesznek áldozatai. Mondjuk egyrészt eddig is voltak (Lásd: Challenger katasztrófa), másrészt egészen biztosan vannak olyanok a világon, akiket ez a lehetőség nem tántorít el az elsőség lehetőségétől. Őszintén szólva egy részem meg is érti ezeket az embereket…

Részemről imádom a Sci-Fi-t és mint ember hiszek abban, hogy az emberiség fejlődésének a saját hülyeségünkön túl a Föld is gátja. Egyszerűen nem léphetünk át egy fejlettségi szintet akkor, ha nem teszünk lépéseket a világűr felé.

Kicsit olyan ez, mint ülni egy szobában és olvasni a világ különböző helyeiről, vagy az interneten képeket böngészni róluk. Jó, de nem az igazi.

Ha valódi tapasztalatokat akarunk szerezni, akkor ki kell lépni a házból, és elmenni oda, ahol ezeket meg lehet szerezni.

Részemről örülök neki, hogy Musk ilyen szinten megy fejjel a falnak, és remélem, hogy a Jóisten megadja nekem azt a 10 éve, hogy lássam, amint ember lép a Marsra…

Ha a bejegyzéseimnek nem száma, hanem címe lenne, akkor a mai ezt kapná: „Covid vagy nem covid, ez itt a kérdés”…esetleg „Félni és élni hagyni”.  A futottak még kategóriába talán bekerülhetnének olyanok, mint „Mérgezők viadala” (az Éhezők viadala után szabadon...ha valakinek nem lenne világos), „Requiem a tudományért”, „Jobb ma egy Astra, mint holnap egy Covid”…meg hasonló sziporkák. Azt hiszem, hogy mindenkinek jobb, ha maradunk a számozásos rendszernél…

Ahogy a bevezetőből már mindenkinek világos lehet, a covid 19-cel lesz kapcsolatos ez a poszt, egészen pontosan pedig a körülötte levő káosszal.

Nem akarok persze a nagy megmondó szerepében csillogni, mert nem vagyok se orvos, se virológus, se szociológus, vagy egyéb olyan szakmában jártas tekintély, akinek a szavára ilyen esetben kell, esetleg érdemes figyelni. A hülyébbeknek az első, az épeszűeknek a második használandó…

Azt hiszem, az (már) senki számára nem kérdéses, hogy a Covid 19 egy önálló vírus és itt van, a mindennapjaink része.

A többi viszont valahogy még mindig vita tárgya sokaknál.

Rengetegen (az ismerőseim körében is) állítják a mai napig, hogy az egész nem egyéb a kormányzati kommunikáció által túlmisztifikált influenzánál…

Mint mondtam, én nem vagyok virológus, hogy értsem a különbséget a két vírus között. Mondjuk többnyire azok sem rendelkeznek ilyen végzettséggel, akik habzó szájjal, illetve az internet sötét bugyraiban csattogó billentyűzettel hangoztatják a fentieket.

Furcsa dolog az objektivitás.

Általában csak addig futja rá az embereknek, amíg a saját igazukat vélik bizonyítottnak általa…aztán már elkezdik vagdosni az információt, nem érteni az olvasott szöveget és szelektíven hallani dolgokat.

Magam nem szeretnék ebbe a hibába esni, szóval nem mondom, hogy most azonnal ragadjon tollat mindenki, és miután megírta a végrendeletét, szaladjon el gyorsan a Tescoba májkrémet meg konzervkukoricát venni, mert jön a világvége, és „jajmindmeghalunk”.

Azt viszont jobb lenne átgondolni, hogy egy olyan világban, ahol abban se tudnak megegyezni a világ vezető hangadói, hogy a Föld lapos-e vagy sem (esetleg újabban fánk alakú, mert már ilyen is van), vajon mekkora esélye van annak, hogy egy ilyen, világméretű összeesküvést össze tudjanak koordinálni?! Szerintem nem sok.

Jó lenne átgondolni, hogy amikor azt mondjuk: influenzában is meghalnak ennyien, akkor belegondolunk-e abba is, hogy hány olyan ismerősünk van (bocsánat: volt), aki ténylegesen abban veszítette az életét és hány olyan, aki Covidban, vagy esetleg abba, hogy hány olyan, sokak által ismert embert tudunk felsorolni, akik ennek a vírusnak estek áldozatul.

Ezek is tények, de ami ennél is érdekesebb: statisztikai adatok.

Azt mondják, hogy ez NEM influenza, és komolyan kell venni.

Ha van olyan, aki nyitott a tendenciák felismerésére és elfogadására, annak (és csak annak) jegyezném meg, hogy az első időkben elfogadott összeesküvés elmélet szerint a Covid 19 mint olyan egyáltalán nem is létezett. Aztán ez az elmélet a vírussal együtt kicsit mutálódott, és felváltotta a „nem is olyan veszélyes ez” mantra. Ez közeli rokona az előbb említett „Ez is csak egy influenza” variánsnak.

Bele lehetne keverni ebbe az oltásokat is: Chipet tesznek belénk, vérrögképződést okoz, nem használ semmit, stb.

Akárhogy is: látni kell, hogy az elméletek a Covid veszélytelenségéről és az oltás veszélyességéről folyamatosan változnak, ahogy az újabb tények ismeretében kell, hogy ne dőlhessenek meg csúfosan és tegyék nevetség tárgyává a bennük hívőket.

Mindig csak egy kicsit kell igazítani az összeesküvés-elméleteken, hogy az egészségesen kételkedő, gondolkodó ember látszatát megtarthassuk és ne essünk át arra az oldalra, ahol az alufóliából sapkát hajtogatók vannak…

Mindezek helyett persze sokkal célravezetőbb lenne tanulni, és tényleg érteni valamihez, vagy ha ez nem sikerült, legalább kifejleszteni azt a képességet, amivel megválaszthatjuk, hogy kire hallgassunk és kire ne.

Akkor talán elérhetnénk, hogy a szakemberek (rendszerint több diplomás, doktorátussal, évtizedes tapasztalattal, egyéb, könnyen megszerezhető skillekkel) helyett ne azok szubjektív véleménye formálja a közhangulatot, akik nem mindig tudnak helyesen leírni egy mondatot, és nyolcadikos korukban „Kati néni” kegyelemből engedte át őket matematikából.

Gondolkodni és kételkedni persze kell. Az fontos, mert az a világ fejlődésének (egyik) motorja.

De ugyanakkor azt is kell tudni, hogy mikor nincs jogunk kételkedni valamiben és meg kell tanulnunk elfogadni, hogy a véleményünk nem feltétlenül ér egy homályos bolhafingnál többet olyan témákban, amikről az internetről tájékozódunk, miután bezártunk tizenkét csodafogyást és három cerkahosszabbítást ígérő reklámot.

Elnézést a litániáért, és természetesen ez is csak egy vélemény, ami nem ér többet a fent említett halványlila bolhafingnál, de már kikívánkozott belőlem.

Új év, új lehetőségek!

Mi másról is lehetne írni így az év első napjaiban, ha nem arról, mennyire szeretem (vagy inkább nem) a karácsonyi hajcihőt, mennyire sikerült (vagy nem) pihenni az ünnepek alatt, illetve mennyire vártam (vagy nem) az új év új lehetőségeit és a mindennapos melót.

Na nem, mintha panaszkodnék. Az ünnepek egész jól teltek. Nem annyira a felhajtás, sokkal inkább a kevés, de annál értékesebb nyugodt nap miatt, ami megadatott. Sokakkal ellentétben, akik alig várják, hogy kimozdulhassanak, én azt várom, hogy végre ne kelljen mennem sehova, ne legyen semmi kötelező.

A legjobbak azok a napok voltak, amikor csak voltunk otthon a családdal: kirakóztunk, játszottunk és lefeküdtem a délutáni szunyára a törpével…aztán el is aludtam vele, ahogy kell.

Nem leszek álszent és mondom azt, hogy csak ezek a dolgok számítanak, a pénz meg le van szarva, mert ez nem igaz. De tény, hogy sokkal nagyobb örömet okoznak ezek a dolgok, amint amit bármennyi pénz tud(na).

Sajnos üröm is vegyült az örömbe az év végén.

Egy lazább napon el tudtam menni a körzeti orvoshoz a jó ideje fájó könyökömmel.

A fazon egyébként olyan, mintha mindig be lenne tépve, de amúgy egész jó doki. Már amennyire ezt én - aki kicsit sem vagyok jártas az ilyesmiben - meg tudom ítélni. A vizsgálat nagyjából annyiból állt, hogy megkérdezte, hol fáj, majd miután rámutattam a könyökömre kezet fogott velem, és egy határozott mozdulattal csavarintott egyet rajta.

Sokszor mondtam már, hogy az orvosok bizonyos szintű pszichopátiával élnek (pláne a fogorvosok, akiken szerintem csak azért van maszk, hogy ne lássa a páciens, ahogy röhögnek), és ezt ebben az esetben sem sikerült megcáfolnia a drága jó doktornak.

Miután egy elegáns mozdulattal lefordultam a székről és a fájdalomtól férfiasan feljajdultam sikerült megállapítania, hogy teniszkönyököm van.

Bevallom őszintén, én eddig azt hittem, ez egy ilyen úri betegség, ami a nevéből adódóan leginkább a teniszezőket sanyargatja, esetleg a túl sokat kézimunkázó pornószínésznőkre jelenthet még kimutatható kockázatot.

Hogy Kiss Ádám, a népszerű humorista szavaival éljek: „Hát a lóf.szt!”

Szépen elmagyarázta a pihentetés-szteroidinjekció-kézsebészet Bermuda háromszögét, aztán megegyeztünk, hogy kezdetnek maradjunk az elsőnél, és adott valami pirulát, ami olyan enyhe mellékhatásokat (is) okozhat, mint gyomorvérzés és társai.

Először persze nem szedtem be…de az ember hamar belátó lesz a kockázatokkal szemben, ha azok egy bizonyos matematikai ingerküszöb alatt maradnak, ha fáj valamije.

Ez a matematikai ingerküszöb fordítottan arányos a fájdalom mértékével…csak mondom.

Egy szó, mint száz, az új év se fog sokban különbözni a régitől: a lényeges dolgok továbbra se változnak, a nem lényegesek meg lényegtelenek. Jelentsen ez jót vagy rosszat…

Közeledik a karácsony.

Ez nagyjából annyit jelent, hogy megint elmúlt egy év. Gyerekkorban az ember izgatottan várja ezt az időszakot: a bejgliillatot, a karácsonyfát, meg persze az ajándékokat.

Felnőttkorban aztán egy kicsit megváltoznak a viszonyok és az, amit gyerekkorban úgy vártunk, már inkább a kapitalizmus ünnepének tűnik a szereteté helyett.

Valahogy én is így vagyok ezzel.

A karácsonyt már jó néhány éve inkább érzem nyűgnek, mint másnak. Pláne, amióta a gyerekek megszülettek, hiszen most már amellett, hogy kész logisztikai kihívás az egész, még több fejtörést okoz az is, hogy milyen ajándékok kerüljenek a fák alá.

Igen, nem véletlenül írtam többes számban...

A rokonságban sokan úgy kívánnak megszabadulni az ajándékvásárlás kötelességének nyomása alól, hogy átruházzák azt ránk: "Ti tudjátok, minek örülne, vegyétek meg, mi majd kifizetjük"

A szerencsétlen szülő persze ilyenkor igyekszik ép bőrrel (és többé-kevésbé ép elmével) végigegyensúlyozni azon a bizonyos borotvaélen, ami a gyermeki elégedettség, a családi büdzsé és a kimondatlan elvárások Bermuda-háromszögén át vezet.

Ha az ajándékokat sikerül is megszerezni (bár inkább kitalálni nehéz, mint megszerezni), még mindig ott van a rokonlátogatás kérdése.

Ez az egész nagyjából olyan érzés, mint egy futóhomokmezőn átkelni. Nagyon kell vigyáznia az embernek, hogy hova lép, mert hamar maga alá temeti a sértődés futóhomokja. Nagyon kell vigyázni például, hogy ha lehetséges, az egyik oldali rokonságnál se legyünk többet, mint a másik oldalinál. Persze így is kell az "ilyen keveset vagytok itt" panasszal dílelni, de legalább nem érhet minket az igazságtalanság vádja.

Eleinte mindig elindultunk már szenteste reggelén (ez a szentreggel?), de tavaly végre a sarkamra álltam, mint Szűcs Judith (akit kurvaélet, hogy H nélkül anyakönyveztek, hogy verne bele a nyári villám a rongyrázós seggébe) abban a bizonyos dalban, és családfői vétójogommal élve megtartottam magunknak azt az estét...és azt a napot.

Itthon, a gyerekekkel együtt díszítjük a fát, bontjuk az ajándékokat (amit amúgy még a Jézuska helyez nagy gonddal a szépen feldíszített fa alá). Együtt karácsonyozunk. Ezt az egy részt szeretem, a többit szívem szerint kihagynám.

Arra mindig ügyelünk, hogy a gyerekek ne kapjanak drága ajándékot, viszont olyat igen, aminek örülnek. Apróságokat, mesekönyvet, kirakót, ilyesmit. Élményt szeretnénk ajándékozni, nem pedig tárgyakat. Azok múlandók, de az élmény elkíséri az embert egy életre. Mint a gyertya illata, amit minden vasárnap meggyújtunk a koszorún az adventi időszakban, vagy a baromi hamisan elénekelt Mennyből az angyal, mielőtt kibonthatnák az ajándékokat.

"Az, hogy egy saját autó itt egészen pontosan és szó szerint értendő, Terry ugyanis egy konkrét típust szeretett volna megvásárolni.

Olyan fiatalember volt, aki nem csak várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön, hanem mindig tett is azért, hogy a céljait megvalósítsa. Az autóvásárláshoz és a továbbtanuláshoz pedig pénz kellett, ezért amikor csak lehetett, munkát vállalt. A keresetének egy részét édesanyjának adta, hogy segítse a háztartás fenntartását.

Az asszony persze tiltakozott és nem akaródzott elfogadnia a pénzt, amit Terry keresett meg. Nem azért, mert nem volt rá szükségük, hiszen minden dollárnak könnyedén találtak megfelelő helyet a családi kasszában és nem is büszkeségből. Egyszerűen nem tartotta helyesnek.

Végül, miután Terry hajthatatlannak bizonyult beleegyezett, hogy a fiú is hozzájáruljon a családi költségvetéshez. Belül ellentmondásos érzelmekkel viszonyult ehhez. Részben ellenkezett az elveivel, részben iszonyúan büszke is volt a fiára és biztos volt benne, hogy igazi férfi válik belőle.

„Mint az apja” – gondolta magában. Nem csak a testalkatát, a sötét haját, zöld szemeit örökölte. A határozott, markáns arcvonások és egyéb külső tulajdonságok mellett Terry kitartása, már-már a konoksággal határos kitartása és céltudatossága is a volt férjére emlékeztette.

Egy szó, mint száz, Terry a szabadidejét leginkább edzéssel és munkával töltötte.

Sokféle munkát kipróbált. Egy rövid ideig egy helyi farmon dolgozott: segített az állatok ellátásában és úgy általában a farmon elvégezhető egyszerűbb tevékenységekben. Az hamar kiderült számára, hogy nem a mezőgazdaság világában fog majd érvényesülni. Semmi érdekeset nem talált benne, és egy nyári szezon után nem kívánkozott vissza sem arra a farmra, sem másikra.

Dolgozott még egy szintén helyi vegyesboltban, amivel nem volt komolyabb problémája. Elég jól ismert mindenkit – Rocky Woodsnak mindössze néhány ezer lakosa volt ugyanis -, a tulajdonossal is egészen jól kijöttek és a fizetése mellett kedvezményesen is vásárolhatott azokból az árukból, amiket forgalmaztak. Végül azért döntött másik munka mellett, mert a helyi autókereskedés- és szerviz is kisegítőt keresett.

Terry imádta a kocsikat és úgy általában a technikát, úgyhogy azonnal lecsapott a kínálkozó lehetőségre. Jelentkezett, és meg is kapta az állást, amiben nem csak, hogy azzal foglalkozhatott, amit szeretett, de még fizettek is ezért.

A kereskedés tulajdonosát Fergus Pinkertonnak hívták, aki jól ismerte Terry apját. Szintén katonaként szolgált, ráadásul ugyanannál az alakulatnál, ahol az idősebb Terry Simmons is. Egy akcióban aztán megsebesült – lövést kapott az egyik lábán -, ami miatt megkapta a sebesülési érdemérmet és leszerelték. Tudta jól, mennyire nehéz egy korábbi katonának visszailleszkednie a civil életbe. Azok, akik ilyen-olyan okkal leszerelnek ha szerencsések és megúszták komolyabb testi vagy lelki sérülés nélkül, többnyire valamilyen biztonsági őri munkában kötnek ki, vagy egyéb olyan területen – például testőrként -, ahol a katonai szolgálat során megszerzett tudásukat hasznosíthatják.

A kevésbé szerencsések rendszerint csak tengődnek és soha nem sikerül igazából visszailleszkedniük a civilek közé. Ők azok, akik a társadalom peremére csúsznak, és az utcán végzik, ahol csak idő kérdése, hogy mikor éri utol őket a dicstelen végzet.

Pinkerton nem volt egy ijedős férfi, de a lehetőség, hogy ilyen életet éljen, mégis megrémítette. Mivel azonban semmilyen, a polgári életben is hasznosítható szaktudása nem volt, ellenben kiválóan értett az emberekhez úgy döntött, mindenképp valami olyan dologba vágja a fejszéjét, amit ennek a képességnek a birtokában van esélye sikerre vinni.

Rocky Woodsban működött már éppen elég kocsma vagy egyéb szórakozóhely, így jó meglátással ezek lehetőségét elvetette. Viszonylag hamar rájött, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva nagyjából 100 mérföldes körzeten belül nem található autókereskedés, vagy autóbérlési lehetőség. Összeszedte hát minden megtakarított pénzét, ami mellé sikerült egy kedvező kamatozású kölcsönt is felvennie, és felvásárolt néhány, elérhető árfekvésű kocsit, a bérelt területen pedig kiállította, mint eladó járműveket. Ilyen kicsi településen persze nem fogy túl sok autó, így hamar rájött, hogy jobban jár, ha az ott ácsorgó kocsikat nem csak eladóként, de bérbe vehetőként is hirdeti.

Az ötlet bevált, az üzlet pedig felfutott annyira, hogy ha nem is királyi módon, de becsületesen megélt belőle. Később egy kis műhelyt is nyitott a telepen, ahol először csak a saját, eladásra, vagy bérletre szánt autóit javította – illetve javíttatta egy szerelővel -, aztán már a városiak, majd a szomszédos városban lakók járműveivel is foglalkoztak. Ekkor döntött úgy, hogy alkalmaz még valakit a műhelyben, ez a valaki pedig Terry lett.

A fiú gyorsan tanult és szorgalmasnak bizonyult, és bár csak napi néhány órában tudott besegíteni a tanulás miatt, Fergus mégis elégedett volt a munkájával.

Nem lehetett nem észrevenni, hogy Terry a kocsik közül különösen sokat nézeget egy bizonyos autót. Ez egy régebbi gyártmány volt, egészen pontosan egy 1971-es Oldsmobile. Majd’ hat literes, nem is túl korszerű motorja, a modern autókhoz viszonyítva alacsony komfortszintje és nem is tökéletes állapota miatt nem volt éppen a legnépszerűbb autó a telepen.

Ha valaki betévedt, hogy autót vásároljon, vagy béreljen, rendszerint az újabb típusok, ritkábban pedig a kultikusabbnak számító darabok után érdeklődtek, mint például a Mustangok és a GTO-k.

Fergus látta, hogy Terrynek tetszik a kocsi, ezért egy alkalommal rá is kérdezett nála, majd miután Terry kibökte, hogy nem is tudja, miért, de szeretne majd egyszer egy ilyen kocsit felajánlotta neki, hogy ha össze tudja gyűjteni az eladási árának a hetvenöt százalékát, akkor az övé lehet.

- Dolgozói kedvezménnyel megveheted. – Mondta Fergus, Terry pedig nem igazán tudta, mit mondjon erre a nagylelkű gesztusra.

Hitte is, meg nem is, hogy sikerül annyi pénzt összeszednie, ráadásul ott volt még az a lehetőség is, hogy egy nap besétál valaki a telepre, és éppen azt a kocsit akarja majd megvenni. Akkor pedig búcsút mondhat a gépnek. Nem csak ennek, hanem úgy általában is, mert a Mr. Pinkerton által felajánlott kedvezményes ár is eléggé nehezen elérhetőnek tűnt, a teljes árat viszont biztosan nem engedhette volna meg magának."

"

„Kicsiny falum, ott születtem én…” szól a már klasszikusnak számító nóta még azokból az időkből, amikor a mulatós nem jelentett egyet a stabil négy negyedes ütemre dübörgő dob –gyenge zenei aláfestés-gyengén vernyákoló ripacs kombóval…na de ne menjünk bele a régen minden jobb volt nevű utcába…

Szóval a dallal ellentétben a kicsiny faluban, ahol lakunk, lámpafény ugyan van, de aszfalt…na az nincs.

Az ember azt hihetné, hogy a XXI. század (nem is annyira) hajnalán, amikor az okos eszközök, kvantumszámítógépek és Marutazás korát éljük, már eljutottunk arra a szintre, hogy minden úton, ami emberek által lakott településen található, alapfelszereltség lett az aszfaltozott út. Tudjátok, mint lassan az 5G és az optikán berántott internet…

Pedig nem.

Amikor ide költöztem, persze tudatában voltam annak, hogy a „Rancho del Salsero” olyan helyen fekszik, ami bár kellemes tájolású, de infrastruktúrálisan enyhén elmaradtott. Mondjuk nehéz lett volna nem észrevenni, hogy nincs szennyvízcsatorna-hálózat, illetve, hogy az úttest „nyomokban aszfaltot tartalmaz”.

Azóta – hogy Bödőcs szavaival éljek – „Bevezették a szennyvizet”, szóval a sz@r helyzet némiképp javult, az útburkolatot viszont valahogy csak nem sikerült rendbe szedni.

Amikor a téma előkerült, szeretett vezetőink válasza minden esetben az volt, hogy addig nem érdemes pénzt költeni az út burkolatára, míg a csatornázás el nem készül, mert mi lesz akkor a szép új aszfalttal, hát fel kell vágni meg minden… Jó, azért legyünk őszinték: ha eltekintünk attól a ténytől, hogy 2021-ben szennyvízhálózat nélkülinek lenni egy magát nyugatinak valló országban mennyire gáz, még el is fogadhatjuk ezt az érvet…

Egy szó, mint száz, idén elkészült a nagy mű, szóval nem volt már elvi akadálya annak, hogy a mi kis utcánk is elérje egy átlag amerikai kisváros 1920-as szintjét és végre szilárd burkolatú utunk legyen.

Nem Magyarországon lennénk azonban, ha ez ilyen szép és rózsaszín lenne, mint egy enyhén fűszerezett avokádókrémen tengődő LMBTQ hiperaktivista virágillatú szellentése.

Amikor a csövesek levonultak, az utcában nagyjából akkora kátyúk keletkeztek nagyon rövid időn belül, amiből egy kispolszki csak kilincstől felfele látszott volna ki, amire viszont már nem lehetett elsütni, hogy normális, hiszen az iskolákban erre a környékre még mindig azt mondják, hogy domborzati viszonyait tekintve síkság. A komplett nemzeti alaptantervet mégse lett volna jó szétbarmolni, szóval végül is úgy döntöttek, hogy „helyreállítják” az utca burkolatát.

Aszfaltozásra persze nem volt keret, szóval a lehető legmagyarabb „a la cart” megoldást sikerült választani: jó pénzért rántottak 20-25 cm vastagságú mészkő zúzalékot kopórétegnek a nem létező úttest fölé.

Azt, hogy miért és mennyire rossz ötlet ilyen megoldással élni nem részletezem, minden esetre annyit elárulok, hogy nincs az a kókány megoldás, amin ne lehetne még rontani egy kicsit, ami természetesen itt is sikerül.

A büdzsé az büdzsé, ez pedig erre a „projektre” is igaz lehetett, mert az utca teljes hosszának kb 80%-ánál elfogyott a matéria, szóval a legnemesebb egyszerűséggel a fennmaradó részt nem készítették el.

Számomra mondjuk rejtély, hogy miért nem húzták azt a szart vékonyabb rétegben és osztották el az utca teljes hosszában (ami amúgy talán 150 m is megvan), de ez is csak egy arról a hosszú listáról, amin azok a dolgok szerepelnek, amiket nem értek, szóval legyen ez az én fogyatékosságom.

Most viszont, hogy jövőre választások lesznek, úgy tűnik kellenek az eredmények, mert úgy döntöttek, hogy valahonnan kerül pénz az utcánk leaszfaltozására is. A kis siker is siker, na…

Arra persze kínosan ügyelnek, hogy a dolog a lehető legnagyobb hírverést kapja például fészbúkon meg egyéb frekventáltabb médiumokban. Ami biztos nagyon fontos, de ha a műszaki tartalomra is jutna abból a bizonyos figyelemből, talán nem az született volna meg valaki agyában, hogy a korábban lerittyentett instant sivatag (mert szárazon kb. úgy porzik, mint egy mészhidrátgyár teljes terhelésen) tetejére még 10 centi ugyanilyet kell húzni - csak az íze végett - , amire aztán 5 cm aszfaltnak kell kerülnie.

Biztos van ennél rosszabb megoldás is, ami nekem most csak azért nem jut eszembe, mert...mert nem vagyok elég kreatív.

Ami viszont eszembe jut, az Pelikán elvtárs örökbecsűje: „Kicsit sárga, kicsit savanyú…de a miénk”

Ilyen lesz a mi utcánk aszfaltozása is.

Műszakilag tökéletesen elégtelen, vagy még annál is kevesebb. Olyasmi lesz, mint az a bizonyos állatorvosi ló, csak ez nem természetes szülötte a rendszernek, hanem szintetikusan igyekeznek kitenyészteni, hogy egészen biztosan ne maradjon benne semmi, ami jó, vagy olcsó.

Régen azt mondták a humorosabb szakik az efféle helyzetre: gyorsan, olcsón és jól dolgozunk, amiből kettő választható. Ez a szlogen most valahogy így néz majd ki: lassan, drágán és rosszul dolgozunk, amiből legalább kettő választandó.

A lényeg, hogy többet nem panaszkodhatunk: lesz aszfaltunk. Kb. úgy, ahogy választásunk meg demokráciánk is van. Meg ahogy nyugati életszínvonalunk. Meg egészségügyünk.

Ja, amúgy nem vagyok baloldali. Csak mondom… (A kép illusztráció)

Ezúttal - kicsit rendhagyó módon - egy rövid történet első részét hoztam:

"A kamaszok, és úgy általában a fiatalok egy bizonyos életkor alatt szívesen szövögetnek világmegváltó terveket. Az efféle, nagyra törő vágyak általában hírnévről, gazdagságról, vagy a másik nem köreiben elérni kívánt eredményekről szólnak. Ritkábban, de előfordul olyan is, amikor valaki a tudomány, orvoslás, vagy egyéb, a fentiekhez képest kevésbé népszerű terület jeles képviselőjeként szeretné látni a jövőbeli énjét.

A kamaszkori vágyak persze általában veszélytelenek. Leginkább az életút keresésének a részei ezek, amelyek segítenek kideríteni, hogy miben jó az ember és miben kevésbé, illetve mi az, amivel szívesen foglalkozna az élete során és mi az, amivel kevésbé.

Hasonlóan útkereső jellegűek az erre az életkorra jellemző szerelmi viszonyok is.

Rendszerint hatalmas lánggal égő, sírig tartónak szánt szerelmek és az ezek után maradó hamukupacok szegélyezik a fiatalok útját, míg ki nem kötnek egy sokkal kevésbé heves, de nem kevésbé értékes kapcsolatban. Akárhogy is, a legtöbb esetben igaz, hogy sem a világmegváltó tervek, sem a mindent elsöprő, és kiolthatatlannak hitt szerelmek tüzei nem állják ki az idő és az élet próbatételeit.

Helyette megtanítanak elengedni, és értékelni az átlagost.

Vannak azonban olyan esetek, amikor az ember nem tudja kinőni a kamaszkori szerelmet, vagy a kitűzött célt.

Ha ez a szerelem beteljesül, a kitűzött cél pedig megvalósíthatónak bizonyul, akkor elég nagy valószínűséggel érezhetjük boldognak magunkat.

A jelen történet főszereplője, Terry Simmons bizonyos szempontból a lehető legátlagosabb amerikai fiatalember, akinek ugyanúgy megvoltak a saját, személyre szabott álmai és szerelme, másrészt viszont olyan történések részese is lett általuk, amelyek messze nem számítanak átlagosnak.

A dolog átlagos részéhez tartozik, hogy Terry a kortársaihoz hasonlóan dédelgetett álmokat. Az ő álmai nem sztárságról, vagy nagy vagyonról szóltak. Ki tudja, miért… talán azért, mert nem jómódú, de talán még középosztálybelinek sem igazán nevezhető családba született.

Édesapja katonaként szolgált, míg az öbölháború során életét nem veszítette. Terry akkor mindössze két éves volt, így a halála nem különösebben viselte meg. Nem volt ugyanis semmilyen saját emléke az apjáról, nyilván ezért nem fájt közvetlenül az elvesztése sem.

A veszteség okozta fájdalmat az édesanyján, közvetetten tapasztalta meg.

Az asszony szerette a férjét, és miután az szolgálat közben elesett, hosszan gyászolta. Amennyire Terry össze tudta rakni a képet, ő volt az oka annak, hogy anyja erőt tudott venni magán és nem omlott össze lélekben a veszteség nyomán. Kibírta, mert ki kellett bírnia.

Keményen dolgozott, és minden tőle telhetőt megtett – Terry meggyőződése volt, hogy még többet is -, hogy neki, Terrynek mindent megadhasson.

Drága, különleges dolgokra persze nem futotta az egy keresetből és az özvegyi nyugdíjból, amit az állam folyósított nekik, de volt egy saját házuk egy Rocky Woods nevű kisvárosban, mindig volt mit enniük, sőt, Terry néha táborozni is mehetett, illetve amerikai futball-edzésre is járhatott.

Ez utóbbiban meglehetősen ügyesnek bizonyult. Nem csak erős fizikuma volt meg hozzá – amit néhai édesapjától örökölt, de gyors reflexei és megfelelő kitartása is.Csendes személyisége miatt mind a csapattársai, mind az edzői kedvelték. Nem volt balhés fazon, amit pedig elvártak tőle, azt mindig igyekezett teljesíteni.

Ő maga nem szeretett volna sportolói karriert befutni. Bár szerette a futballt, csak egy eszközként tekintett rá, amely sportolói ösztöndíjat, és ezáltal főiskolai továbbtanulási lehetőséget biztosít majd neki. Annak ugyanis tökéletesen tudatában volt, hogy az ő anyagi helyzetükben nem volnának képesek egy felsőoktatási tandíjat és a vele járó egyéb dolgokat kifizetni még akkor sem, ha a család teljes bevételének minden centjét félre tudnák is tenni erre a célra.

Úgy tervezte ha felvételt nyer, mérnök lesz belőle és autókkal fog majd foglalkozni. A továbbtanulás melletti másik nagy álma ugyanis egy saját autó volt.

Az előző bejegyzés címét a meglepetés szülte, de a továbbiakat tekintve azt hiszem, hogy maradok a jól bevált számozásnál. Ez tehát a 295. bejegyzés, ami önmagában semmilyen különlegességet nem hordoz. Nem jobb, vagy rosszabb, mint a 266-os volt, vagy a 304-es lesz, de ha úgy is volna… Éppen abban rejlik a sorszámozás intézményének a tagadhatatlan szépsége és előnye, hogy a bejegyzés címe nem járul hozzá annak a minőségéhez, illetve nem is vesz el belőle.

Legutóbb utaltam rá, hogy sok dolog változott azóta, hogy egy időre (jóóóóóhosszúidőre) magára hagytam a blogot.

A hosszú szünet előtti utolsó bejegyzésben arról írtam, hogy van egy lány, aki… akit érdekel, olvassa el, mi volt a szöveg �

Szóval azóta történt egy s más.

Nagyjából a helyére került az életem, ami egy egészen jó érzés.

Ennek a megkerülhetetlen igazságával nagyjából eddig is tisztában voltam. Na nem, mintha az ember meg akarna kerülni egy ilyen kellemes igazságot. Megkerülni inkább a kellemetlen igazságokat szoktuk (még magunk előtt is…vagy leginkább magunk előtt), a kellemeseket kevésbé.

Akárhogy is… bár tudtam, hogy honnan indultam és hova jutottam azóta, mégis hidegzuhanyként ért az érzés, hogy igazából nekem most baromi jó ahhoz képest, amilyen akkor, kicsit több, mint 8 éve volt.

Azóta megnősültem, ami önmagában is egy elég komoly eredmény egy olyan, szociálisan mozgássérült palitól, mint én. Aki a korábbiakat olvasta, vagy lesz olyan elvetemült, hogy ezután megtegye, annak egyből világos lesz, hogy ez miért is olyan nagyon nagy dolog…

Bár eszem ágában sincs komolyan fontossági sorrendet felállítani az élet fontos dolgai között, de nehéz nem azzal folytatni, hogy „talán még ennél is fontosabb, hogy”… szóval született két gyönyörű, okos, és nagyon zsivány kisfiunk is.

Azt hiszem, hogy a privát életben mindent megadott az élet és a Kaporszakállú, amire valaha is vágytam.

Tisztázzuk gyorsan mégegyszer: ez jó.

 Egy nem is egészen tudom, honnan jött ötlettől vezérelve gondoltam egy merészet és úgy döntöttem, megint nyitok egy blogot.

 Anno a blogol.hu-n kezdtem írogatni rendszeresen - vagy inkább rendszertelenül. Aki még emlékszik rá, az tudja, hogy a blogol nem egyszerűen egy blog platform volt, ahol bejegyzéseket lehetett közzétenni, de egy közösség is épült ott.

 Magam sok kedves ismerősre tettem szert az oldalnak köszönhetően, akik közül néhánnyal - ha nem is napi rendszerességgel - ma is tartom a kapcsolatot. Véleményem szerint a mostani aktív blogoldalak nagy hiányossága az, hogy nem közösséget akarnak építeni, mint anno a blogol tette, hanem üzletet. Maguknak és a "sztárbloggereknek" egyaránt.

 Persze azt nem tagadhatja az ember gyereke, hogy az idők és az emberek egyaránt változnak, vagyis ami egyszer működött, afelett mára eljárt az idő. Olyasmit pedig, amire nincs kereslet, senki nem akar finanszírozni.

 Szomorú, de ez van.

 Akárhogy is... a fent vázolt gondolat után egy nem túl bonyolult, de jól irányzott (keres: magyar blog) keresés után kikötöttem itt. Nosza - gondoltam - akkor uccu neki, regisztráljunk és lássuk, mi lesz.

 Túl sokat nem kívántam variálni, gondoltam vagyok én annyira lusta, hogy megtartsam a régi nevemet és azzal kezdjek neki újra a rendszeres grafológiai kisüléseknek. Salsero voltam régen, miért ne lehetnék most is az.. Arról, hogy mi és mennyiben változott az utóbbi 8 évben majd később ejtek pár szót, de most vissza az új kezdethez, mert ahogy egy ismerősöm a maga álmoktól mentes bölcsességében mondotta volt: "Aki hátrafelé nézeget, az seggel megy a jövőbe"!

 A regisztrációs folyamat viszonylag hamar hibára futott, tekintve, hogy a megadott e-mail cím a rendszer szerint már használatban volt. Innen már csak egy (be)lépés kellett, hogy aztán szembesülhessek a 8+ évvel ezelőtti önmagammal... Mit ne mondjak, megrázó élmény volt.

 Teljesen más dolog emlékezni arra, hogy írtam egy blogot, a kommentekre és kommentelőkre, az akkori érzésekre, és megint más újraolvasni néhányat az akkori bejegyzéseim közül.

 Csak kb. annyira, mint elképzelni, hogy rátenyerelsz a forró vasalóra, és ténylegesen rá is tenyerelni...