#294

2013.10.22. 14:43

Időről időre abbahagyom a blogolást. Ez már egy olyan törvényszerűség, mint az évszakok változása, vagy, hogy a Halley-üstökös 76 évente visszatér...csak nem ilyen rendszeres. Sokat gondolkodtam, miért van néha mesélhetnékem, és miért nincs máskor, de nem találtam rá (erre se) logikus magyarázatot, szóval feladtam, Ha olyanom van írok, ha nincs, akkor nem.

Egy újdonsült ismerősöm emlékeztetett, hogy miket írtam, hogy írtam régen, még a blog indulása után. Nem szándékosan, de megtette, és ez egy röpke számvetésre késztetett.

Akkor egy magányos lúzer voltam. De tényleg. Visszagondolva a saját bénázásaim végtelennek tűnő sorára hirtelen nem tudom, hogy röhögjek magamon, vagy sírjak. Mindegyik képmutatás lenne. Ha röhögnék azért, mert akkor azért sok esetben hét határra szólóan szar volt, és a legtöbb esetben szerettem volna valaki nagyon más lenni, mint aki voltam. Ha sírnék, akkor azért, mert akkor se sírtam, most meg már nincs rá okom, így viszont mit rinyáljak azon, ami elmúlt.

Max. sirathatnám az elmúlt ifjúságomat, amit azzal töltöttem, hogy olyan nők kegyei után esedeztem, akiknek nem kellettem , de igazság szerint nem az a lényeg, hogy élt az ember a múltban, vagy mit élt meg (mit nem), hanem az, hogy a jelenét tudja-e úgy élni, hogy a kívánt jövő felé tartson.

Az akkori nők nagy része (A, M1, V, B - akit érdekel, ovassa el az első 15 posztot) már a Holdban van. Egyedül B-vel van még ilyen-olyan kapcsolatom, a többiekkel szinte semmi, és ez jó is így.

Van viszont egy nő, aki többet ér mindnél, és aki képes volt a lehetetlenre, és visszahúzott onnan, ahonnan már nem gondoltam, hogy lehetséges.Akkoriban folyton vágytam a szerelemre, és arra, hogy fontos legyek valakinek, de fogalmam se volt, milyen az.

Általában annyi volt a szerepem, hogy ott voltam, mikor kellett(em), és amikor már nem, akkor az illető lányok mentek vissza azokhoz, akikhez épp akartak, de ez soha nem én voltam.

Á viszont tényleg szeret, és tényleg ismer, és tényleg elfogad így, ahogy vagyok, pedig nincs könnyű dolga, az tuti. Akárhogy is, vele nem csak azt találtam meg, amire vágytam, hanem sokkal többet.

Az akkori magányos lúzerség szépen lassan átmegy egészséges párkapcsolatba, és még tovább.

Most ott tartunk, hogy két év együttlét után augusztus végén megkértem a kezét, ő pedig igent mondott. Nem tudom, ezt írtam-e már, de nem is érdekes. Ha valami magyarázatot akarnék találni erre az egészre, ami most történik azt mondanám, hogy ő az ajándék, akit a sok rossz ellensúlyozásaként kaptam az élettől.

Nyálas lettem, bakker... Na mindegy :)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szerző: Salsero

9 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://salsero.blog.hu/api/trackback/id/tr606004008

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vilmácska 2013.10.22. 15:12:04

De jó, hogy írtál! :D És szerintem egyáltalán nem is nyálas. ;) Számomra kifejezetten jó ilyet olvasni, ilyenkor mindig kapok egy kis reményt, hogy ha már eleget kínlódtam egyedül, akkor majd biztos én is kapok valakit, aki elvisel. %confused%

Válasz erre

Vénember 2013.10.22. 15:14:29

Nem lehet nyálas az ami őszinte. Ki mondta azt a baromságot, hogy egy férfinek takargatnia kell a gyengéd érzelmeit? Hülyeség! A nők is jobban szeretik az olyan pasikat akik ki tudják mutatni a szép érzelmeiket is. Ez nem NYÁL! Nyálas az aki nem őszinte. Akinek fogalma sincs a gyengédségről, mégis papol róla. Te most nagyon jó úton jársz. Meradj irányban! :-)

Válasz erre