Időről időre abbahagyom a blogolást. Ez már egy olyan törvényszerűség, mint az évszakok változása, vagy, hogy a Halley-üstökös 76 évente visszatér...csak nem ilyen rendszeres. Sokat gondolkodtam, miért van néha mesélhetnékem, és miért nincs máskor, de nem találtam rá (erre se) logikus magyarázatot, szóval feladtam, Ha olyanom van írok, ha nincs, akkor nem.

Egy újdonsült ismerősöm emlékeztetett, hogy miket írtam, hogy írtam régen, még a blog indulása után. Nem szándékosan, de megtette, és ez egy röpke számvetésre késztetett.

Akkor egy magányos lúzer voltam. De tényleg. Visszagondolva a saját bénázásaim végtelennek tűnő sorára hirtelen nem tudom, hogy röhögjek magamon, vagy sírjak. Mindegyik képmutatás lenne. Ha röhögnék azért, mert akkor azért sok esetben hét határra szólóan szar volt, és a legtöbb esetben szerettem volna valaki nagyon más lenni, mint aki voltam. Ha sírnék, akkor azért, mert akkor se sírtam, most meg már nincs rá okom, így viszont mit rinyáljak azon, ami elmúlt.

Max. sirathatnám az elmúlt ifjúságomat, amit azzal töltöttem, hogy olyan nők kegyei után esedeztem, akiknek nem kellettem , de igazság szerint nem az a lényeg, hogy élt az ember a múltban, vagy mit élt meg (mit nem), hanem az, hogy a jelenét tudja-e úgy élni, hogy a kívánt jövő felé tartson.

Az akkori nők nagy része (A, M1, V, B - akit érdekel, ovassa el az első 15 posztot) már a Holdban van. Egyedül B-vel van még ilyen-olyan kapcsolatom, a többiekkel szinte semmi, és ez jó is így.

Van viszont egy nő, aki többet ér mindnél, és aki képes volt a lehetetlenre, és visszahúzott onnan, ahonnan már nem gondoltam, hogy lehetséges.Akkoriban folyton vágytam a szerelemre, és arra, hogy fontos legyek valakinek, de fogalmam se volt, milyen az.

Általában annyi volt a szerepem, hogy ott voltam, mikor kellett(em), és amikor már nem, akkor az illető lányok mentek vissza azokhoz, akikhez épp akartak, de ez soha nem én voltam.

Á viszont tényleg szeret, és tényleg ismer, és tényleg elfogad így, ahogy vagyok, pedig nincs könnyű dolga, az tuti. Akárhogy is, vele nem csak azt találtam meg, amire vágytam, hanem sokkal többet.

Az akkori magányos lúzerség szépen lassan átmegy egészséges párkapcsolatba, és még tovább.

Most ott tartunk, hogy két év együttlét után augusztus végén megkértem a kezét, ő pedig igent mondott. Nem tudom, ezt írtam-e már, de nem is érdekes. Ha valami magyarázatot akarnék találni erre az egészre, ami most történik azt mondanám, hogy ő az ajándék, akit a sok rossz ellensúlyozásaként kaptam az élettől.

Nyálas lettem, bakker... Na mindegy :)

Ma ismét túl vagyok egy sokkon, már így ebéd előtt, éhgyomorra. Gyanútlanul böngészgettem a fészbúkot, és találtam egy képet két "szerelmesről". Már a kép is irritáló volt: göndör hajú "széplány" idétlen tekintettel bújik a trimmelt mellkasú olasz pornószínészhez, aki mellkasig kigombolt fehér selyemingben feszít mellette, de ezzel még ellettem volna, ha alatta nem olvasom a kommenteket:

"imádnivaló vagy ezen a képen szivi *rózsaszínszívecske+mosoly kombó*" (így a fiú - mert nem férfi)

"köszi édeske *ugyanolyankombó vissza* (így a lány)

MIVAAAAN? Mikor lettünk ennyire rohadtul nyálasak??

Legszívesebben jóóóerősen fejbe kalapáltam volna mind a kettőt valami tompa tárggyal...vagy legalább beírtam volna a kép alá valami oylasmit, hogy "csöpp...csöpp...csöpp"...de aztán erőt vettem magamon, és inkább letiltottam a francba a csajt.

Félreértés ne essék, nem a szerelemmel, vagy a szerelmesek képeivel van bajom! Ha szeretik egymást, és ezt mindenkinek meg akarják muatatni, ám tegyék...de ez a csöpögő, vagy inkább VASTAGON folyó rózsaszín nyáltenger egyszerűen szánalmas, és kábé olyan szinten idegesít, mint az állatkínzás, vagy a gyerekverés.

Na, kidühöngtem magam.

Písz mindenkinek! Még nekem is...

Azt mondják, a világ egy könyv, és aki nem utazik, csak egyetlen oldalt olvas. Ezt valakinél láttam kiírva angolul a lájkolós szájton, amit amúgy nem kifejezetten kedvelek...de arra jó, hogy az ember értesítést kapjon, ha valakinek szülinapja van. Az olyan lyukas agyú polgároknak, mint én vagyok, az efféle szolgáltatások megfizethetetlenek tudnak lenni.

De visszatérve az indító gondolatra: épp most jöttünk vissza Á-val, és egy kedves baráti társasággal egy (sajnos csak) két napos prágai kiruccanásról, ami kifejezetten jól sikerült, még a kellemetlen dolgaival együtt is.

Viszonylag korán, reggel hat órakor vágódtunk kocsiba, aminek folytán természetesen már fél öt előtt fenn kukorékoltam, mert ugye minek aludna az ember 4 óránál többet, mielőtt 500 km-t vezet egy ismeretlen országban.

A megtett út során kénytelen voltam levonni pár konklúziót:

1. A GPS nem mindenható.

2. Az osztrák benzinkutas nem beszél semmilyen emberi nyelven, és ebbe bele tartozik a német is. Viszont jól rajzol, és az activity is megy arrafelé.

3. A szlovák kocsmákban a valutaváltási árfolyam csak egy gyenge iránymutatás, az árakat erősen rugalmasan kezelik, de finom a kávéjuk

4. A Cseh autópályák minősíthetetlenül rosszak, de simán lehet nosztalgiázni rajtuk

5. Pechesek vagyunk

A fenti pontok kifejtve:

1.: Ha valahova az ember GPS-szel megy, azért előtte tájékozódjon. Sajnos a modern kori fejlődéssel egyenes arányban csökken az emberek probléma megoldó képessége, azaz ha a GPS nem talál benzinkutat, ahol matricát lehet venni, azt a hagyomásnyom módszerekkel is meg kell(ene) tudni keresni. Persze azért meglett, és kicsit furcsállottam/furcsállottuk is, hogy egy határ menti benzinkúton nem dobnak fejbe az összes oylan ország matricájával, amelyik 500 km-es sugarú körön belül esik. Egy szó, mint száz: matrica nem lett, de nontató kötelet vettem, mert hát ki tudja, merre fordul a szerencse... Ez is olyan, mint az esernyő: viszed, hogy ne ázz meg, mert ha nem viszed, akkor megázol. Erről még később...

2: Az első pontban leírtaknak megfelelően szépen eltévedtünk, miközben autópálya matricára vadásztunk. Egy kis osztrák falucska benzinkútjára vonultunk be hárman a nyolcból, hogy matricát, vagy legalább valami segítséget kapjunk. Jó politikai érzékkel a "csinos lány mögött két férfi" felállásban támadtunk bízva abban, hogy a női báj (és nyelvtudás) a marcona férfi külsővel (ja, ez nem én voltam) kiegészítve majd eredményre vezet. Végül is, ha úgy vesszük, vezetett is. :) A kutas bácsi nem adott matricát, és nem beszélt angolul...bár szerintem németül sem...viszont volt oylan kedves, hogy lerajzolta nekünk, merre kell menni. Igaz, lényegében minden tereptárgyat és tájékozódási pontot lehagyott a rögtönzött itinerről, amit miután megmutattunk a csapat többi tagjának megállapítást nyert, hogy "olyan, mint egy pálcika ember". És tényleg olyan volt.

3.: A matricavadászat végül egy, a határon levő szlovák lebujban teljesedett be, ahol csupa oylan arcok ültek, akikből az ember kinéz egy AK-t, vagy egy macsétés-csonkolásos gyilkosságot. Mi azonban dacolva a veszéllyel, és a pultos kisasszony nyelvi hiányosságaival szereztünk matricát. Egy, a falon levő táblán kifüggesztett valutaváltási árfolyamok alapján végzett gyors kalkulációhoz képest nagyjából 1500 forinttal húzott le bennünket a lédi, amiről úgy gondoltuk, hogy legyen egy jó napja. A másik "sáfőr" sráccal voltunk az egységben, és mivel mind a ketten kávésok vagyunk, a dolgot megtoldottuk még egy espressóval is. Pozitív, hogy az finom volt, és a néni a matricák árában azt is odaadta. A dolog összességében pozitív volt, és el se ástak minket a bódé mögött, szóval tovább indultunk Prága felé.

4.: Aki Prága felé menet sima útra számít, az vagy még nem járt arra, vagy...még nem járt arra. Az úton - azon kívül, hogy az embernek elzsibbad a keze a kormányon - tök jól be lehet halucinálni a 80-as évek M7-esét, amikor az nép a zsiguliban kattogott lefelé a Balcsihoz, és a monoton zakatolásnak köszönhetően (jó esetben a sofőrön kívül) egy óra után mindenki mély álomba zuhant. *tak-tak-tak-tak*. És igen: ezt még meg lehet toldani azzal, hogy 10 kilométerenként két kilométerre felbontjuk a pályát, és teljes a kép, meg a balesetveszély. 

5.: Ennek megfelelően volt is baleset, szóval vagy háromnegyed órát vesztegeltünk a pályán, kb. 100 km-re a céltól. Összességében ez nem bosszantott komolyan senkit, elütöttük az időt. Készült csoportkép, meg ilyesmi.

Az első pozitív meglepetés a hotel volt. Szép, tágas, tiszta szoba, angolul (is) kiválóan értő recepciós. Meg hallottuk még németül és oroszul is peregni a nyelvét, szóval respect, és egészen apróra húzom össze magam.

Prága egyszerűen gyönyörű város, aki teheti, mindenképp menjen el megnézni. Persze azok mellett a sörárak mellett egy átlag magyar nagyjából kettő hét alatt válna buktacukrozó alkoholistává, szóval még szerencse, hogy mi oda csak úgy megyünk, mint a német vágóhidak nyesedéke Magyarországra: túristaként.

A második részt leírom később, mert túl hosszú lenne egy poszt. Na jó...talán már így is az :D 

Az írással úgy vagyok, mint az olvasással, meg mint általában sok dologgal. Idő kéne rá, de valahogy sosem jut semmire. Egyszer valaki igazán felvilágosíthatna arról, hogy van az, hogy soha semmire nem jut elég IDŐ...

Furcsa, hogy míg az ember suliba jár, addig szép terveket szövöget, hogy "majd, ha lesz munkája, és lesz pénze, ezt meg azt fogja csinálni". Aztán (jó esetben) lesz munkája, (még jobb esetben) lesz pénze is, csak valahogy ideje nem lesz arra, hogy megtegye, amit akart.

Szeretek olvasni. Szeretem a jó könyveket...meg néha a rosszakat is, mert ez elég szubjektív műfaj. Azt persze nem tudja emg egyből az ember, hogy a könyv jó, vagy rossz, csak mikor már elkezdte, akkor meg csak nem hagyja abba...na mindegy. Olvasni viszont idő kellene.

Miután hazamegyek a munkából, rendszerint ott is van valami, amivel foglalkozni kell, meg hát Á is ott van, és az ember gyereke inkább koncentrál a társas kapcsolatára, mint a könyvre, ami szerintem így jó is. Este, elalvás előtt meg inkább nem olvasok, mert...elalvás előtt inkább elalszom.

Az írás is hasonló.

Sok dolog van, amit "úgy megírnék". Nem azért, mert olyan "hűdebrutálisan" jól csinálom, hogy az ebből érkező tengernyi pozitív visszajelzéstől várom az elcseszett személyiségem helyre állítását, csak azért, mert jó volna, és kész. Az elejétől a végéig elmesélni egy történetet, amit más még úgy nem mesélt el előtte. Hogy valós, vagy fikció, az gyakorlatilag mindegy.

De nem állok neki, mert nincs rá idő, és félbe hagyni az ilyesmit rosszabb, mint el se kezdeni...

Mosttanában új hobbim van. Akvarizálok. Tudom: mivan, bakker, hülye vagy?. Nem, nem vagyok. Igazából mindig is érdekelt, és csodálattal néztem a növénnyel sűrűn benőtt akváriumokat, amiben vidáman cikáznak a színes kis halak, de sose kezdtem bele a dologba.

Amikor Á-t a jó sors besodorta az életembe, ez (is) megváltozott. Náluk otthon volt akvárium (talán erről már írtam is egyszer, emlékszik a fene), és közösen indítottunk egy 50 literest. Ennek kb. másfél éve.

Hamar oda jutottunk, hogy "kinőttük" az 50 litert, és váltottunk kb. a duplájára. A "nagyok" azt mondják, ezzel érdemes egyáltalán indulni... nem tudtuk, de így egy év távlatából, mióta cseréltünk, tényleg úgy tűnik, hogy kevesebb a gond ezzel, mint a kisebbel volt.

Mostanra, hogy az már szépen működik, és dísze a háznak (a tévé helyett azt nézzük), én teljesen függő lettem. Nem szégyen az.

Úgy tűnik, hogy a sok év "elfojtott vágyakozása" egy zöldellő víz alatti világ után felszínre fog törni, mert már beszereztem egy másodikat is, amiben majd a saját kis növényvilágomat fogom kialakítani.

Sajnos azonban ahogy az ember egyre jobban beleássa magát, úgy jön rá fokozatosan, hogy bizonyos eredményeket (ebben is, mint mindenben) csak a megfelelő technikával lehet elérni. Az pedig pénzbe kerül. Sokba.

Akvárium, aljzat, növények, vízkezelő cuccok, tápok, szűrő, fűtő, világítás, satöbbi... én meg próbálok lavírozni a családi béke, és a szép zöld akvárium között. Persze a családi béke sokkal fontosabb, mert ha nincs Á, ez az egész dolog sincs, és én se lennék. Így legalább is biztos nem, ahogy most...

Valami ilyesmi a végcél:

KATT

Tegnap hugi felhívott, hogy ugyammá aktivizáljam magam, mint "keriapu", és ha úgyis arra járok, menjek be kisbiciklivizitre a keresztfiamnak, ha pedig úgy ítélem meg, hogy a technika nem annyira ótvar, akkor hozzam is el. Jóvan, mondom, végül is miért ne... A kiskölök valamiért nem nagyon mer bicajra ülni (állítólag a mostani kicsit magas neki - nem tudom, nem értek hozzá), pedig nem árt, ha szokja a fosszilis üzemanyagoktól való függetlenedést, szóval persze, hogy beleegyeztem a dologba.

Amikor a címet elküldte, már kezdett derengeni valami ködös emlékfoszlány a múltból, mikor saját célra kerestem bicajt, és hasonló címre kellett mennem. A bolt akkor nem jött össze, mert a tag egy igazi hegyitroll volt, aki elég drágán adott volna szerinte biciklit, szerintem egy elég komoly gondot a házhoz. Ezen kívül olyan bunkó stílusa volt, hogy az simán beférne a szociológia tanrendjébe, mint kirívóan elrettentő példa, az ilyesmit meg nehezen viselem.

Mikor odaértem, neandervölgyi barátunk épp az udvaron ténykedett, és kiderült: a sokkoló emlékek az idő múlásával csak szebbek lesznek, azaz a helyzet most csak rosszabb volt, mint amire emlékeztem:

"Dévid Hézelhóf" stílusban, elegánsan köldökig húzott fehér, de ehhez mérten kellően koszos rövidgatyában flangált az udvaron pár, a rozsdatenyészet által félig már elfogyasztott autó, régi lábas, és egyéb kellékanyag között, felül pedig az őszülő mell- és hátszőrzeten kívül semmit nem viselt.

Beköszöntem, és mondtam, mi járatban volnék, mire buffantott valamit (nem értettem, de határozottan hang volt).

A portékát megtekintettem, ami a korábbi emléknek megfelelően szintén egy roncs volt...csak kisebb. Az, hogy az ülés a "szakadék" szó egyértelmű fizikai manifesztációja volt, a láncvédő műanyag már félig elporlóban volt (már, ahol még nem tört le azelőtt) még megbocsátható bűn lett volna. Az viszont, hogy a kormány tengelye akkorát tudott mozdulni (nem fordulni), hogy arra műszaki ember lévén csak nagyon csúnya szitokszavakat tudnék felsorolni, már komoly problémának tűnt. Mondtam, hogy ha lehet, nem ölném meg a gyereket a kisbiciklivel, mert talán nem nézné jó szemmel az anyja, szóval hagyjuk a témát a rákba, a biciklit meg vigyük csak vissza abba az ízlésesen düledező pajtába, ahol addig is lepte a por...de szerinte ez csak egy kis hiba volt, ami " egy 13-mas kulccsal megoldható".

Magam is megvizsgáltam a helyzetet, és láttam, hogy abból biztony énekes halott nem lesz, de belementem, mondván lássuk, mi lesz belőle.

Cro-magon-i barátunk akkor neki is esett amagyar autószerelő szakiparos teljes kelléktárával (13-mas kulcs, kalapács, véső), és elkezdte először finoman, majd komolyabban faragni a vasat. Pár perc után - látván, hogy a javításra tett elkeseredett kiísérlet kudarcot vallot - legyintett egyet, és annyit mondott: "ennyi pénzért ilyet lehet venni".

Ebben maradtunk, megköszöntem a szakértelmet és az erőfeszítést, aztán angolosan - vagy inkább fejvesztve, csikorgó gumikkal - távoztam a helyszínről. Komoylan mondom, inkább veszek 5-ször annyiért bringát a gyereknek, de az legyen jó...vagy legalább ne életveszélyes állapotban.

Az ilyen tagokat meg simán el tudom képzelni valami rossz horrorfilm főszereplőjének, aki lemészárolja a hozzá gyanútlanul betévedőket saját fogyasztásra, vagy a kutyáinak eleségképpen. 

A tegnapi gyógyszerelgurulós poszt után kívánkozik egy kis kiegészítés. Mégpedig a fiatalok javára. Van ugyanis nem egy olyan ismerősöm (például egy kedves kollégám), aki a fiatal kora ellenére teljesen normális értékítélettel és önképpel rendelkezik, és akiket ezért a lehető legnagyobb mértékben tisztelek is. Ergo. nem minden fiatal egoista, agymosott idióta. Igenis van, aki rendesen melózik, komolyan gondolkozik (és itt ne azt tessék érteni, hogy úgy, mint egy ötvenéves...hanem egészségesen), tud monogám kapcsolatban élni, nem ellensége az egész teremtett világ, ráadásul nem akar minden nap kéteszer eret pattintani sem.

Van még remény...! 

Gyerekek, én komolyan mondom, hogy öregszem. Azt érzem magamon, hogy egyre rosszabbul tolerálom a hülye és/vagy egoista fiatalság brutálisan szűklátókörű megnyilvánulásait. A kivételnek persze tisztelet, mint mindig és általában, csak sajnos ők kevesen vannak...

Ha valakitől azt hallom, valakinél azt olvasom, hogy a saját sanyarú sorsán rinyál, miközben valószínűleg naphosszat mást se tesz, mint a rohadt gépe előtt ül, és a netet bújja, vagy menetrend szerinti járatban futtatja önmagát a Meki-Mozi-Iskola-"megegykicsitotthonmertingyévan" útvonalon, legszívesebben fognám az illetőt, és kicsapnám valahova dolgozni. Igazából mindegy, hova, csak jóóóó szopatós meló legyen. Nem egy napra, vagy egy hétre...minimum fél-egy évre, hogy tudja:

a: milyen a szar élet

b: miért is kell tanulni a sipítozás, meg rinyálás helyett (elkerülendő az életben az afféle megélhetést)

Ha még így se változik, akkor ott is van a helye, ahol.

Nesze neked, liberalizmus pofonoktól mentes, laza nevelésű világa! Ez hoz aztán csak létre igazi agymosott embereket...lassan már oda jutunk, hogy az emberek nagy részénél a vegetatív funkciókra korlátozódik az agyműködés. De meg is lehet érteni...7 milliárd igényes ember nem fér el a Földön...Éljenek a biorobotok!

Vannak az életben nagy szívások. Az egyik ilyen eset, amire emlékszem az volt, mikor még régen, szakközepes időkben (valahol a „nagy bumm”, és az önzönvíz között lehetett) az egyik osztálytársamról kiderült, hogy a keze nem bírja az olajat. Allergiás volt rá, vagy ilkyesmi. Ez magában nem nagy szó, de autószerelő osztály voltunk, így már szívás.

Ugyanígy szívás lehet egy drogosnál pl., hogy fél az injekciós tűtől... A kemény herósoknak tuti nincsenek ilyen problémáik. Pláne azoknak, akik már az ereik rommá szúrkálása után szemgolyóba, meg mittudom én, hova adják maguknak a szép álmokat hozó matériát.

A minap beszélgettem egy barátommal, aki valami számomra misztikus desszantos katonai egység tagja. Olyan csávók, akik puskával lövöldöznek, meg rohangálnak az erdőben nagy pakkokkal a hátukon, néha pedig megmagyarázhatatlan okoktól vezérelve (amiket csak gyakorlatoknak hívnak) teljesen önszántukból ugrálnak ki repülőkből. Éjjel-nappal, pakkal, pakk nélkül, puskával, és anélkül.

Ha nem a Magyar haderőről lenne szó, akkor az ember ilyen csávók köré mindenféle hipermodern kütyüket vízionálna, mint az amerikaiak esetében, akik a nyű tudja, milyen extrákkal vannak már felszerelve.

De itt egy kicsit másképp működnek a dolgok, úgyhogy feltettem a kérdést, hogy az ernyőpark, amit használnak is olyan-e, mint a járműpark: régi, de legalább sok vanbelőle, és a nagy számok törvénye alapján egy csak működik. Ha meg nem, hát...az baj.

Kiderült, hogy nem, nem orosz ernyőket használnak...hanem NDK gyártmányúakat. NDK, basszus! Már nincs is olyan ország! (Ezen derültem egy hangyabokányit)

Ha valamelyik bemondja az unalmast (ez az igazi szívás), mehet reklamálni a honpolgár, max. vállat vonnak, hogy „schuldigung”. Bár lehet, hogy anno az NDK kedvességből adta ezeket, és még ’44-ben az Afrika Korps ejtőernyősei, meg hitlerjugendjei számára készültek. Simán el tudom képzelni.

Ha mozdonyban, meg vasúti kocsiban jó a régi, ebben miért ne lenne, nem?

A kérdésemre megnyugtatott, hogy „de van póternyő”. Igen, biztos, de ott azért az ember már más szájízzel nyit...ha az elsőnél nem jött össze. Mert mondják, hogy szabadesés, és az mekkora királyság, de ez csak addig igaz, míg az emberben nem tudatosul a Földdel, mint nagyobb „ojjektummal” való teljesen rugalmatlan üztközés valószínűsége. Onnan már nem lesz őszinte a mosolya, az tuti...

Na, de mindegy.

Mára ennyi...ha igaz.

Most látom, hogy valaki feltekerte a blogomat a toplistára. Nem kellett volna. Most ott vagyok gesztenye és krisztine között, amire nemrég még azt, vagy olyasmit reagáltam volna, hogy "Két nő között vagyok....király!"

Most viszont kicsit...köhömm...kínosnak érzem ezt az egészet. Viszont legalább annyi esze lehetett volna az illetőnek, hogy egy oylan napon tornássza fel az oldalletöltéseim számát, amikor írok is valami érdemit (és a valós látogatók száma mondjuk olyan 40-50 körül van), nem egy olyan napon, amikor a mystat amúgy pontos statisztikái szerint volt vagy 3 látogatásom. Pffff...

Míg mindez a blogol toplistája szerint 229. LOL! Pláne azért, mert a valaha a mystattal mért legnagyobb számú látogatásom egy nap alatt 120 körül volt. Akkor mondjuk még más volt a blogol, és más voltam én is.

A félreértések elkerülése végett még egyszer: nem akarok a toplistára kerülni! Viszont most írtam erről utoljára, úgyhogy ha valaki ezzel akar vacakolni, ám tegye, ha 15 ezerszer tölti is le az oldalamat, nem fog jobban érdekelni, mint most.

Písz, mint mindig!